„Légkeveréses sütőben élünk” – Városi hőszigetek és a klímaharc a valóságban

„Tizenöt évvel vagyunk a világvége előtt” – ez volt a Zöldkutya munkacsoportunk által szervezett első konferencia, a „Zöldszínfestés – Zöldpolitikai konferencia és antifatalista tali” hívómondata. Az októberi rendezvény célja nem a pánikkeltés volt, hanem épp ellenkezőleg: a cselekvésre ösztönzés. Az antifatalista, vagyis a „nem beletörődő” szemlélet jegyében azt kerestük, miként lehet az egyre közeledő (sőt, már itt levő) ökológiai katasztrófát nem végzetként, hanem megoldandó feladatként kezelni.

A második előadás a Zöldkutya munkacsoport vezetőjéé, Vasárus Gáboré volt. Előadása egyszerre volt kijózanító és gyakorlati: nem elméletekről beszélt, hanem arról, hogy néz ki a klímaváltozás egy önkormányzat szemszögéből, ahol a következmények már itt vannak, és naponta kell velük valamit kezdeni.

A teljes előadás (a cikk a videó után folytatódik):

A polikrízis kora

A környezeti válság nem egyetlen probléma, hanem egymásra ható, egymást erősítő folyamatok hálózata – „brutális polikrízis”, ahogy Vasárus Gábor fogalmazott. A klímaváltozás, a talajromlás, az elvándorlás, a mezőgazdasági válság és a rossz szabályozás nem külön szálak, hanem ugyanannak a rendszernek a tünetei. A természet reakciói ráadásul nem lineárisak: nem arról van szó, hogy a 13 fokos átlaghőmérséklet majd lassan 16-ra nő, hanem arról, hogy a folyamat felgyorsul, zavarokkal, szélsőségekkel tarkítva.

„Aki ma 30 éves, annak az életében az emberiség annyi károsanyagot bocsátott ki, mint 1750 és 1995 között összesen” – mondta Vasárus Gábor.

Azaz a legnagyobb pusztítás alig néhány évtized alatt történt meg.

A gyorsulás drámai hatásait mindenki érzékeli, még ha nem is tudatosan. Az „átlagos évek” eltűntek, a hosszan tartó, csendes esők helyét felhőszakadások és aszályok váltakozása vette át. Vasárus Gábor saját példát is hozott: a Kakasszéki-tó, ahol korábban térdig ért a víz, mára kiszáradt és gaz nő a medrében.

A városi hősziget nem elmélet

A klímaváltozás egyik leglátványosabb helyi hatása a városi hősziget-jelenség – vagy ahogy ő mondja, helyesebben települési hősziget, mert már a kisebb városokban és falvakban is kimutatható. Monoron például 2-3 fokkal melegebb van a környéknél, Budapesten pedig nyári éjszakákon akár 8-10 fokkal is melegebb lehet. A beton, az aszfalt és a sötét burkolatok napközben elnyelik a hőt, majd éjjel „sütik vissza” a levegőt.

„Gyakorlatilag átalakítottuk a településeinket légkeveréses sütővé” – fogalmazott Vasárus Gábor.

Ez nemcsak kényelmetlen, hanem halálos is: a hőhullámok már most kimutathatók a halálozási statisztikákban, a szmog és a forróság különösen az idősekre és a várandósokra veszélyes.

Egyszerű válaszok bonyolult bajokra

A megoldások gyakran nem grandiózus beruházásokban rejlenek, hanem apró, logikus lépésekben. Vasárus Gábor példaként hozta Philadelphiát, ahol a legmelegebb városrészeken fehérre festették a tetőket. Ahol lehetett, zöldtetőket telepítettek, napelemekkel árnyékolták az épületeket és fásították a területet. A cél: csökkenteni a hőelnyelést és növelni a természetes árnyékot, de úgy, hogy közben a levegő is mozoghasson.

A másik inspiráló példa a lengyelországi Katowice, ahol egy zajos, többsávos főút helyén árnyas, zöld városi tengelyt alakítottak ki. A forgalmat ésszerűbben szervezték, kevesebb sávval, de folyamatosabb áramlással, miközben új fasorokat és cserjéket telepítettek.

„A zaj 90 százaléka a kocsik alsó részéből jön, a cserjék pedig nemcsak port kötnek meg, hanem megtörik a hanghullámokat is” – magyarázta Vasárus Gábor.

Az eredmény: négy fokkal alacsonyabb hőmérséklet, tisztább levegő és újraéledő közösségi élet. „Az első gerinces, ami visszaköltözött, az ember gyermeke volt.”

Magyar valóság – betonba zárva

Magyarországon azonban a jogszabályi környezet sokszor nemcsak hogy nem segíti, hanem kifejezetten akadályozza ezeket a törekvéseket. Az építési előírások például megszabják a parkolóhelyek számát, de nem engedik az albedó – a fényvisszaverő képesség – szerinti tervezést. „A magyar jogalkotó úgy írta meg a szabályokat, mintha életében nem hallott volna a klímaváltozásról” – mondta Vasárus Gábor.

Míg az Egyesült Államokban több városban kötelező a világos színű tető vagy burkolat, nálunk divat lett a fekete bádog és a sötét térkő. Ezek 70–80 fokra is felmelegszenek nyáron, „így a Kossuth tér végtelenül melegszik”. Pedig az ilyen apróságok – világos felületek, árnyékolás, zöldítés – nemcsak a hőmérsékletet csökkentik, hanem a városi életminőséget is javítják.

A külterületek csapdája

A klímaváltozás hatásait súlyosbítja a fejetlen beépítés is. Győr példáját említve Vasárus rámutatott: a város környéki külterületek rohamosan beépülnek, miközben a „kiskert-rét” gyakorlatilag eltűnt. Sok udvar teljesen le van betonozva – a helyiek ezt hívják „fekvőpanelnek” –, a valódi zöldfelület helyén bálványfa, gyalogakác vagy poros föld marad.

„Nem tudom, mi értelme van kiköltözni családi házba, ha aztán lebetonozod az udvart” – jegyezte meg Vasárus Gábor.

Kicsiben kell kezdeni

A klímaváltozás elleni küzdelem tehát nem a „nagy ollós” szalagátvágásokkal kezdődik, hanem a mindennapi, helyi döntésekkel – milyen színű a tető, a homlokzat, mennyi fát ültetünk, van-e árnyék a járdán, engedjük-e a talajt lélegezni. Az önkormányzatok kezében van a kulcs ahhoz, hogy a települések ne „légkeveréses sütőként” működjenek, hanem újra élhető közegként.

Ahogy Vasárus Gábor fogalmazott: „Nem elég túlélni a klímaváltozást. Meg kell tanulnunk benne élni – és ezt helyben, a saját utcáinkban kell elkezdeni.”

Gárdonyi Ágnes