Zöld gondolatok, valós kihívások – panelbeszélgetés a klímaválságról és a fenntarthatóságról

„Tizenöt évvel vagyunk a világvége előtt” – ezzel a provokatív mottóval hívta össze az MKKP Zöldkutya munkacsoportja a Zöldszínfestés – Zöldpolitikai konferenciát, ahol a cél nem a pánikkeltés, hanem a cselekvésre ösztönzés volt. 

Az első panelbeszélgetésben Kulcsár László gazdálkodó, a Zöld Gerilla Mozgalom alapítója és vezetője, Fajcsák Dénes Ybl- és Prima-díjas építész, valamint Schneider Géza energiapiaci elemző vitatták meg, milyen irányba indulhatunk a fenntarthatóság felé. A beszélgetést Dr. Neulinger Ágnes, az MKKP listavezetője moderálta.

A teljes beszélgetés (a cikk a videó után folytatódik):

Szemléletváltás pénz helyett

A résztvevők abban egyetértettek, hogy a klímaválság enyhítéséhez elsősorban nem pénz, hanem gondolkodásmódbeli fordulat kell.

Kulcsár László szerint a megoldás kulcsa a mezőgazdaság: „A legnagyobb területhasználóként ott kell kezdeni a változást.” A kidolgozott javaslatok már léteznek, csak alkalmazni kellene.

Fajcsák Dénes arról beszélt, hogy “a létünk jelenlegi formája nem fenntartható”, így semmilyen szektor nem fog tudni egymagában a fenntarthatóságra választ adni. A kiutat jelenleg a visszalépésben látja.

Schneider Géza a gyakorlati megoldásokban lát lehetőséget: például a zöldtetők, árnyékolók és energiahatékony épületek révén. „Kicsi a forrásigény, de óriási a hatás”. Az épületek energiaigényének így elérhető csökkenése egyben pozitív tovagyűrűző hatásokkal is jár.

A fejlődést újra kellene definiálni

Dr. Vasárus Gábor előadására reflektálva Fajcsák Dénes az épített környezet és a szabályozás kapcsolatát elemezte. Rámutatott, hogy a településarculati kézikönyvek 2017-től a legtöbb településen a klímaváltozással számoló előírásokat fogalmaztak meg, de az egyéni érdekek és a trendek sokszor felülírják ezeket. A települési főépítészek – főleg a kistelepüléseken – a politikával szemben erőtlenek ahhoz, hogy ezeket a szabályokat be tudják tartatni.

Nincs jó válasz csak az építészettel kapcsolatos szakmákon belül, mert sok probléma együttesével van a gond.

„Társadalmi, politikai, gazdasági problémákat kellene vizsgálni és feloldani” – mondta Fajcsák Dénes.

Az elmúlt negyven évben megfordult a világháború utáni városba költözés trendje, az épületállomány azonban a csökkenő lakosság ellenére folyamatosan nő. A demográfiától elszakadt építkezések eredménye, hogy például Heves megyében 2-3 ezer lakás áll üresen, ennek ellenére újabb területeket vonnak be lakóövezetbe.

Másik változás az autók számának megsokszorozódása, amit parkolókkal nehéz követni, de tovább terheli az infrastruktúrát például a szabad iskolaválasztás is: a szülők sokszor a távolabbi iskolákba viszik autóval a gyerekeket. Ez ellehetetleníti a hétköznapokat, amit az önkormányzatok „szépségtapasz” megoldásokkal próbálnak kezelni. Mindezt súlyosbítja az uniós támogatások hazai rendszere, amely kiemelt szektorokat támogat, és nem a települések szükségleteire ad megoldást. Az eredmény: „az elmúlt 20-25 évben a komplett városüzem működése tönkrement”.

Fajcsák Dénes saját tapasztalatai alapján kiemelte, hogy a lakóépületek bővítése helyett az üres ingatlanok hasznosítása jelenthetne előrelépést. Belgiumban például, ahol tanulmányúton járt, van rá példa, hogy az önkormányzatok monitorozzák az üresen álló házakat, és ha az arányuk meghaladja az 5-7 százalékot, nem adnak ki új építési engedélyt. 

Dénes zárásként hangsúlyozta: „Nem bízom a szabályozásban… szemléletváltás kellene, és egyfajta belső önvizsgálat, ami előre viheti a településeket. Nem biztos, hogy a növekedés a fontos, hanem a fejlődést kellene újra definiálni.”

A vízválasztó pillanat: új agrárpolitikára lenne szükség

A vízgazdálkodás kérdésében Kulcsár László a természetalapú megoldások, a víz helyben tartása mellett érvelt. Szerinte az esőkertek, a Miyawaki-erdők és a helyben történő csapadékhasznosítás a jövő kulcsa. „A legfontosabb, hogy az ott leeső csapadékot helyben tartsák, helyben hasznosítsák, valamint a tisztított szennyvíz is egy nagyon jó forrás” – mondta. Ehhez pedig megfelelő infrastruktúrát és tájhasználat-váltást kell kialakítani. 

A Zöld Gerilla és a Vízválasztó Mozgalmak által is képviselt elv szerint a víznek terület kell, amely például a mezőgazdaságban rendelkezésre áll. Ezért csökkenteni kellene a szántók arányát, hiszen a jelenlegi termelési szerkezet túltermelésre és exportfüggőségre épül: a 15 millió tonna gabonából mindössze 1,5 millió tonna kell belföldre, a többi megy külföldi exportra vagy bioetanolként hasznosul. A felszabaduló területek vízvisszatartásra, legelőként, erdőként vagy nádasként továbbra is a táj és a gazdaság szolgálatába állíthatók. Ezt a vízválasztó koncepciót be kellene emelni a törvényhozásba.

Energiafüggetlenség: törekvés vagy illúzió?

Schneider Géza azt mondta, hogy az energiaellátásban a „100%-os, teljes éves önellátás megújulókból ma még nem megvalósítható.” A célkitűzés az lehet, hogy lehető legmagasabbra emeljük a megújulók arányát. Reális cél például, hogy a helyi intézmények (iskolák stb.) ellátását megújuló energiával biztosítsák, ahol nappal naperőművek, éjjel akkumulátorok biztosítják a működést. Hasonlóképp fenntarthatóbbá tehető  a hőtermelés is, azonban a jelenlegi szabályozás nem kedvez ennek. A szabályozási problémákra példa a szélerőművek bizonytalan státusza.

Csak időjárásfüggő megújuló energiaforrásokból, helyben termelve, nem lehet az energiaellátást megoldani, szükség van tartalékokra. A zsinóráram biztosítja az állandó, éjjel-nappali alapellátást, de kulcsszerepe kell legyen az energiatárolásnak is. Ez ma hazánkban az akkumulátort jelenti.

„Az akkumulátor szó mostanában rossz hírű, de ez tényleg létszükség, ha megújuló energiatermelésről van szó” – fogalmazott Schneider Géza.

A decentralizált energiatermeléshez szerinte az elosztóhálózatot is át kellene alakítani: „Ez a rendszer nem így lett kiépítve, a vezetékeket és az infrastruktúrát cserélni kéne. Ami, megjegyzem, lehet, hogy nem lenne rossz dolog.”

Reális megoldásként Schneider a Paks I. atomerőmű, a rugalmas gázerőművi kapacitások és a tárolási technológiák kombinációját látja, kiegészítve fogyasztói oldali szabályozással. A hőtermelés területén a geotermikus energia, távhő, hőszivattyúk és biomassza kínálhatnak lehetőséget, akár mezőgazdasági melléktermékek hasznosításával.

Zárásként hangsúlyozta, hogy az energetika elsősorban a villamosenergia- és hőtermelésről szól, míg a közlekedés „nem energetikai, hanem közlekedéspolitikai kérdés”. Ugyanakkor megjegyezte: a kibocsátásmentes közlekedés „jelentős egészségügyi előnyökkel járhat a nagyvárosokban”.

A panelbeszélgetés utolsó szakaszában a résztvevők egymás gondolataira is reagálhattak, így valódi párbeszéd alakult ki a vízgazdálkodás, településfejlesztés, az energia és a mezőgazdaság kapcsolatáról.

Fajcsák Dénes arra hívta fel a figyelmet, hogy már az 50-es években létezett egy átgondolt, országos vízgazdálkodási koncepció, amelynek része volt például a Heves megyei záportározók rendszere. Ezeket azonban az elmúlt években fokozatosan felszámolták, mivel úgymond „okafogyottá váltak a csapadék csökkenése miatt”. Fajcsák szerint ez súlyos hiba, hiszen „ez a védelmi rendszer jelen volt Magyarországon”, és érdemes lenne újragondolni, mielőtt végleg eltűnik.

A szabályozással például az is baj, hogy az 50-es években lefektetett jogszabályokat az azóta érkező különböző szakmapolitikák pofozgatták, senki nem mert hozzányúlni, hogy nulláról, egy tabula rasával újragondolja, hanem ezeket is a települések vagy az egymáshoz közeli térségek egyéni, gazdasági érdekei és politikai döntései határozzák meg.

Fajcsák Dénes példaként említette Costa Ricát, ahol az ország 70%-át természeti parkká nyilvánították, és a megújuló energia aránya eléri a 90%-ot. Úgy vélte, nem a másolás a cél, hanem az, hogy Magyarország is megtalálja a saját, helyben működő megoldásait.

Kulcsár László a mezőgazdaság és az energiafelhasználás kapcsolatát hangsúlyozta. Mint mondta, „extenzifikálni kéne a mezőgazdaságot”, vagyis a rendkívül energiaigényes intenzív állattartó egységek számát csökkenteni, aminek az energetikain kívül van állatjóléti aspektusa is. 

Példaként említette, hogy egy naposcsibe hőigénye 30 fok körül van, amit mesterségesen kell biztosítani, miközben egy extenzív, természetközelibb rendszer jóval kevesebb inputot igényelne, és így is képes lenne ellátni az országot. Sőt, magas értékű exportcikkeket is elő tudna állítani. “Egy extenzív rendszerben ezek a boldog bocik, amik szaladgálnak a réten és legelnek, és napfényben vannak, és esik rájuk az eső, és kis virágokat szagolgatnak…” – festett le egy bukolikus képet Kulcsár László.  

Schneider Géza ehhez kapcsolódva az energia és a térhasználat összefüggéseire hívta fel a figyelmet. Szerinte a napelemeket nem feltétlenül kellene földre telepíteni, mert ezek lehetnének tetőn is, így az épületeket is védenék a hőstressztől, miközben energiát termelnek. Ezáltal a földterületek természetes állapotban maradhatnának, vagy akár termelésre is használhatók lennének.

Géza úgy vélte, nem a túlszabályozás, hanem az „emberléptékű technológia” és a természetesebb működés felé kellene elmozdulni, ahogyan azt az előadások is részletezték. Példaként említette, hogy munkaidőhöz kötve mindenki egyszerre ébred, fekszik, egyszerre van a munkahelyén, és ez hozzájárul az energiafogyasztás, ezzel az energiaárak extrém ingadozásához. Ha ezen lazítanánk, olcsóbban is tudnánk élni. 

“Én annak is nagyon örültem, hogy kevesebbet kelljen dolgozni – utalt dr. Köves Alexandra előadására Schneider Géza –  Ugye az is ilyen kutyapártos, hogy ne kelljen dolgozni, de legyen pénz” – tette hozzá mosolyogva. 

Mató Ildikó, Gárdonyi Ágnes