133 nap – “Állt egy nagy sátor”

“Állt egy nagy sátor a Nyugati téren. Már nincs ott, le kellett bontani, mert megcsappant az adományozó kedv és az önkéntesek ideje sem végtelen. Az ukrajnai menekültek viszont jönnek, egyre jönnek. Visszajárok és nem csak lélekben.

Amikor a lebontás után egy nappal odamentem, a régi helyen szép rendben lerakott ruhaadományokat találtam. Ez a hely nekem most a Helpsátrat, a segítő szándékot jelenti. Mi volt itt az elmúlt hónapokban?

Sokféle önkéntes. Fiatal, idős, gazdagabb polgárok, hajléktalanok, menekültek, akik a már újonnan érkezőket támogatják. Magyarok, ukránok, amerikaiak, belgák, franciák vagy japánok összeszokva. Sokszor hullafáradtan, de minden nap újrakezdve. Gyűjtöttek, tolmácsoltak, igyekeztek a rászorulókat ellátni élelemmel, tisztítószerrel, ruhával az MKKP Helpsátrában.

Szomorú gyerekarcok. Keservesen síró ukrán gyerek, akit egy roma kisfiú úgy nyugtat meg, hogy áthámozza magát a tömegen és nekiadja a fél perce tőlünk kapott kisautóját. Ha volt egy kis előítéletem, most elszégyellhetem magam.

Naponta két-három órára mentünk önkénteskedni és sokszor ott maradtunk egész nap. Ott „kellett” maradnunk. A feladatok sora végtelen: szendvicskészítés, csomagolás, ruhaválogatás, adminisztrálás, bevásárlás, pakolás, szállítás, tolmácsolás, egymás megnyugtatása a katartikus helyzetek után.

Belga önkéntes hölgy, aki a saját pénzéből szinte naponta hozott 400 darab otthon elkészített szendvicset és végighúzta két kiskocsival a városon, hogy berakja a hűtőnkbe. Nélküle sokszor nem lett volna elég a „butterbrod”. Finomak voltak, szalámival, sajttal, uborkával.

Giccsesen hangzik, de vállalom. Semmihez nem hasonlítható az a gyerekarc, amelyik kap egy Dörmi szeletet. A Dörmi az ukrajnai gyerekeknek nem csak egy édességet jelent, hanem sokkal többet. Valamit, amit már otthon is ismertek, amit otthon is szerettek. Nem valami új, ismeretlen csokit egy idegen környezetben. Egy kis darab Ukrajnát jelent ez a Dörmi most.

Semmihez nem hasonlítható ez az arc, de talán még meghatóbb, amikor igazán idős asszonyok egy kis szatyorral várnak a sorukra. Nem tudják az itteni címüket, nincs internetük, nem értik, amit próbálunk oroszul mondani, de végül boldogan teszik a szatyorba a lisztet, cukrot, rizst, tésztát, konzerveket. És igen, az is előfordul, hogy nem tudnak olvasni, ahogy mi sem mindig a kézírásos cirill betűket.

Idős emberek az adományozók között is szép számmal voltak. Volt, aki két liter olajat cipelt, vagy ötszáz forintért ment vásárolni valamit a várakozóknak. Másik pólusként olyan adományozók is jöttek, akik megkérdezték, hogy mit hozhatnak és hatalmas bevásárlószatyor élelmiszerrel tértek vissza. Bármennyi is volt, nagyon hamar elfogyott. De köszönet érte még egyszer!

Olaj szinte soha nincs elég a polcainkon. Hiába szeretnénk vásárolni, csak két litert lehet venni, van ahol cukrot, tejet is csak korlátozottan. Ránk is vonatkoznak a szabályok, ezzel kell gazdálkodni. Gazdálkodunk, miközben a sátorban, hátul egy nemzetközi csapat készíti a szendvicset, ügyelve arra, hogy jó gazdag, tartalmas és finom legyen, legalább ebből adhassunk minden éhes szájnak. Ha valamelyik hozzávaló elfogy, egyikünk már rohan is a boltba, hogy ne álljon le a szendvicsgyár. Sokan a saját pénzükből vásárolnak, és ezt természetesnek érzik.

Amikor már minden polc üres, megjön a dobozolt készétel az Akváriumból, a Gowindából vagy más éttermektől, pékségektől. Kicsit nehéz elfogadtatni a szokatlan ízeket, de igyekszünk a menekülteket rábeszélni, hogy kóstolják meg. Általában sikerül és nem bánják meg, mert nagyon jó ételeket küldenek hozzánk.

Tudjuk, itthon szerencsére több mint 70 éve nem volt háború és az önkéntességnek sincs bejáratott hagyománya. A gyerekek ritkán tanulják el ezt a szüleiktől nálunk. Ezért új praktikákat kellett tanulnunk. Hogyan kell az ideges emberekkel kedvesen beszélni? Hogyan magyarázzuk el, hogy mindenkinek csak egy konzervet adhatunk, mert különben nem jut másnak? Mi a tennivaló, ha azt látjuk, hogy valaki kétszer áll sorba? Mit tegyünk a közelben élő hajléktalanokkal? Adjunk nekik is egy szendvicset? Vagy ne adjunk? Mit csinálunk, ha a két együtt dolgozó önkéntesnek homlokegyenest más erről a véleménye? Hogy maradjunk minden helyzetben emberségesek a menekültekkel és egymással is? Hogyan kell ügyesen megoldani ezeket a percenként felmerülő konfliktushelyzeteket?

A hajléktalanoknak mindig adtunk szendvicset, ha volt még a hűtőben, hiszen ők is rászorulók. Sajnos volt, amikor nem adhattunk, mert nem volt vagy nem volt már elég és alapanyagunk sem maradt.

A sátorban az első hónapokban nagyon hideg volt, mostanra a hőségben időnként 50 fokot is mértünk. Nem volt levegő, csak pára és meleg. Meg lehet szokni, de kiderült, a motiváció milyen sokat segít ebben. Hiszen ránk várnak, segíteni szeretnénk. Úgyhogy, jól bírjuk!

Azt kevésbé lehet megszokni, hogy a szél gyakran megtépázta a falakat, néha bent polcok is eldőltek. Egyik nap kevés volt a kicsiknek szánt bébiétel. Kiment egy felhívás és hamarosan egy magas polc megtelt sok adománnyal. Ez volt a legszelesebb nap. Pont ezt az oldalt döntötte be a szél. Az üvegek egy része ripityára tört. A többség szerencsére épségben megúszta. A környező polcokat majd egy napig mostuk. Előttem van a kép, ahogy idős asszonyok tartják a viharos szélben a sátormerevítőket, amíg a többiek találnak valamilyen megoldást, hogy ne dőljön tovább. Honnan jön ez az erő ilyenkor?

Két kutya is velünk van. Terápiás kutyák, mert olyan kedvesek, szelídek, hogy bármikor meg lehet simogatni, dögönyözni őket. Állandó segítőink ők is. Oly annyira megszokták az önkénteseket, hogy még akkor sem szólnának a sátort éjszaka őrző társunknak, amikor egy éjjel rossz arcok valóban kipakolják nem csak a polcokon, asztalokon, hanem még a hűtőszekrényben található – a másnapi szendvicsre várakozó – élelmiszereket is. Szerencsére sikerül elkapni a betörőket, ha nem is lehet mindent visszaszerezni tőlük.

A menekültek is hozzák magukkal a házi kedvenceket. Jönnek macskák, kutyák. Szerencsére nekik is van táp, hordozó. Ez a fontos kapocs megmaradhat számukra. Biztosan könnyebb túlélni a menekülést a szeretett lénnyel.

Az ukrán menekültek nagyon nehezen szólalnak meg idegen nyelveken. Hiába tudunk többen angolul, nem sikerül megértetni magunkat. Az idősebbek nem is tanultak angolul, a fiatalok pedig gyakran sokkos állapotban vannak. Az önkéntesek idősebb korosztálya nálunk tanult oroszul, de legtöbbünknél ennek nyoma sem maradt. De mese nincs, nekünk kell ukránul/oroszul megszólalnunk. Igyekszünk és pár hét alatt már vidáman kérdezzük, hogy malakó, avszjanka vagy muka… Mire a sátrat bontjuk, már jó pár szót ki tudunk mondani és még többet megértünk. A kézzel, lábbal mutogatásban pedig professzorok leszünk. A tolmácsok is ember felettit dolgoztak, néha három nyelven és sokszor minket is tanítva.

A korábban érkezett ukrán menekültek a szervezőkkel együtt a sátor lelkét adták. A sátorbontás után könnyek között váltunk el remélve, hogy sikerül folytatni valamilyen formában.

Budai lányként és kezdő önkéntesként, bizony eltelt már jó pár nap, amikortól igazán beavatottnak érezhettem magamat. Akkortól, amikor valaki egy nap odapisilt a sátor elé. Az aszfalt a sátor felé erősen lejtett, így gyorsan fel kellett mosni. Vadonatúj földig érő maxiruhámban épp csak beugrottam valamiért a Helpsátorba, nem is dolgozni mentem. Persze, hogy mossam fel. Megcsináltam. Nagyon más volt, mint odanyújtani egy szendvicset. Innentől a többi már gyerekjáték volt.”

//Dinnyés Márffy Judit //

Komment!