Lehetett volna egy csendes hétvége is. De nem lett, mert a magyar politika olyan, mint a családi ebéd, ahol mindenki tudja, hogy veszekedés lesz, mégis eljön. Orbán Viktor Washingtonba ment, Trump mosolyogva fogadta. A kormánymédia diplomáciai diadalt ünnepel, az ellenzéki buborék pedig idegrohamot kap. Mindenki a maga lövészárkába rohant.
A helyzet az, hogy valószínűleg az Orbán–Trump találkozót, a részletekbe való túlrágás nélkül, többen diplomáciai sikerként könyvelik el. Nem csupán a kormánypárti szavazók, hanem a nemzetközi közvélemény is. Továbbá innentől tagadhatatlan, hogy 15 év teljhatalmú kormányzás után Magyarország szinte teljesen kiszolgáltatottá vált Oroszországnak, és ennek fizetjük is az árát rendesen.
Orbán Viktor egy ideje jobban érzi magát a nemzetközi porondon, mint a magyar valóságban. Idehaza szorít a gazdaság, de ha jön egy kép az elnöki irodában, az már elég, hogy a külpolitikai siker látszata betöltse a híreket. Ha valaki hajlandó félretenni a reflexes viszketést, láthatja, hogy Orbán külföldön valóban más ember. Udvariasabb, mérsékeltebb, olykor még rokonszenves is. Persze, a külhoni mosoly nem törli ki a hazai gyakorlatot: a lojalitás-alapú államot, a kiszolgáltatott gazdaságot, a döglődő közszolgáltatásokat, a pártállami reflexeket. A kettő közötti különbség nem véletlen, hanem tudatos taktika. Trump sem a republikánus erkölcstanból nőtt ki, hanem a valóságshow-ból, és ugyanazt a logikát vitte be a Fehér Házba, amit Orbán a magyar politikába: a kommunikáció bárminél fontosabb.
Voltaképpen a találkozó nem is okozott volna meglepetést, ha Magyar Péter nem osztott volna meg egy különös bejegyzést, miszerint Trump „vérbeli vezető”, Orbán pedig „Temuról rendelt másolat”. A hasonlat frappáns lehet, de ettől még a logika ugyanaz marad, miszerint Orbán rossz, Trump jó. Ez a leegyszerűsítés pontosan az a sekélyes reflex, ami 2022-ben is pofára ejtette az ellenzéket.
Magyar Péternek jogában áll véleményt alkotni egy külföldi államfőről, még akkor is, ha ezzel kockáztatja a megosztottságot, vagy hogy félreértsék. Csakhogy a tengerentúlon éppen lezajlott egy sokkal tanulságosabb esemény: New York új polgármesterét választotta meg, egy ugandai születésű, fiatal politikust, aki a Demokrata Párt megcsontosodott rutinjait is felrázta. Programja egyben tükörképe, és egyben szöges ellentéte volt a Trump-féle retorikának. Zohran Mamdani ugyanazokat a társadalmi félelmeket szólította meg, mint Trump annak idején, vagy mint Magyar Péter tavaly, de nem bűnbakokat kínált, hanem rendszerszintű válaszokat, ellentétben azzal, amit Trump vagy Magyar Péter most egy évvel később alkalomadtán művel. Kampánya nem identitásháborúkkal, hanem a mindennapi megélhetéssel, a létbiztonsággal és az egyenlőtlenségek konkrét kérdéseivel szántotta fel New York utcáit.
Vagy mondhatnám egyszerűbben: nem az ellenfele mindennapjaival foglalkozott, hanem a saját dolgával. Tette ezt olyannyira, hogy Trump elnök be is durcázott, és azóta is zsarolja a várost a szövetségi támogatásokkal, mintha a költségvetés nem közpénz, hanem a saját zsebpénze volna. Ez a fajta „vérbeli vezetés” már ismerős innen a Duna mellől is. Ugyanaz a mentalitás, mint amit Menczer Tamás is nyilvánosan tanúsított Pilisborosjenő polgármesterével és lakóival szemben, mert nem tapsoltak neki eléggé. Mellesleg a többiek is ugyanezt csinálják, csak a színfalak mögött, többek közt becsomagolva a Versenyképes Járások Program fedőnév alá.
Így – sok egyéb más mellett – elég nehéz komolyan venni, hogy Trump bármilyen vezető lenne. Ezek a vezetők valójában a saját homokozójukban építik a geopolitikai várat, miközben hazájukban a mindennapokban egyre több embernek okoz gondot a megélhetés. Egy család átlagkiadása évről évre nő, és a választók döntéseit már rég nem ideológia, hanem a hűtő tartalma határozza meg, és nagyjából ez az egyetlen közös pont Amerikában és Magyarországon (a kampány háttéremberein kívül). A tendencia nem új, 2019 vége óta tart, és a járvány csak felerősítette. A magyar kormány pedig nemhogy szembenézne vele, hanem még rá is épít, az inflációval nem harcol, hanem üzletet csinál belőle. A hitelekre és támogatásokra épített látszatpolitika nem fékezi az árakat, inkább csak újabb benzint önt a tűzre.
Trump személy szerint hidegen hagy. A politikáját viszont kifejezetten taszítónak tartom. Orbánt sem gyűlölöm, de a rendszerétől kiráz a hideg. Trump vagyona körül több a kérdőjel, mint a bizonyosság, és hogy kinek az érdekeit képviseli valójában, az sem egy rejtély, csak nem szokás kimondani. Az amerikai politikához amúgy vajmi keveset értek, de annyit megállapíthatok, hogy Trump válságtünete csupán a Demokrata Párt szétrohadásának: egy elhúzódó dekadencia, amely saját vákuumában termelte ki az ellentétét.
És ebben az értelemben beírta magát a világtörténelembe, ugyanúgy, ahogy Orbán is. Ha az ellenzék ezt a politikát akarja túlhaladni, akkor nem az a kérdés, hogy Jancsika különb-e Pistikétől, hanem az, mi történik az Orbán-rendszer utáni másnap reggel. Mert ha arra sincs válasz, akkor marad a mostani állapot: mindenki utál mindenkit.
Az ominózus bejegyzés inkább tűnik figyeleméhes szösszenetnek, mint átgondolt politikai állásfoglalásnak. Olyan, mintha valaki nem bírná elviselni, hogy a hírek fél napig nem róla szólnak. A közéleti hiúság ma nemcsak a hatalom sajátja, az ellenzék is ugyanúgy szenved tőle. Ezért sokan majd lefideszbérenceznek a kommentszekcióban, reflexből, gondolkodás nélkül. De attól még igaz marad, hogy a politikában, ahogy az életben is, a kevesebb néha tényleg több.
„Nem értek egyet azzal a felvetéssel, hogy egy megválasztott elnöknek nem kell gratulálni. A TISZA Párt nem így működik” – írta Magyar Péter 2024 novemberében. Úgy tűnt, hogy a józanság visszacsempészhető ebbe a szétmérgezett országba. Egy év után: „Trumpot lehet szeretni vagy nem szeretni, de vérbeli vezető. Orbán Viktor egy Temuról rendelt másolat.” – és így lesz a konszenzus ígéretéből újra törzsi harc.
Na, inkább térjünk vissza oda, ahol tavaly nyáron abbahagytuk: a kórházakhoz, a vasutakhoz, az iskolákhoz, a gyermekvédelemhez, a megélhetéshez. A valósághoz. A saját dolgunkhoz.
Domán Dániel
(Kép forrása: a Fehér Ház hivatalos weboldala)
Választási programunk bemutatását gazdaságpolitikai irányelveinkkel és terveinkkel kezdjük. Mert az idő nem pénz. A Kétfarkú Kutya Párt programjának anyagi háttere Read more
A legfontosabb felszámolni a dugókat, ezért megvalósítjuk Reitter Ferenc korábban elvetett ötletét, és bevezetjük a Nagykörútra a Dunát. Az amszterdami Read more