Állíts Politikát! – Workshop Hellinger módszere alapján

A résztvevők kérésére nem publikálunk képeket az eseményről, amin résztvevők vannak. A Gólya Presszóban kölcsön kapott kis termünk hangulatos füstölőjét viszont megosztom itt veletek.

Először körben ültünk, és aktuális társadalmi témákat dobtunk fel, amik éppen foglalkoztattak minket. Mondhatni, hogy özönlöttek a beszédes témák, a koronavírustól kezdve a vidék megszólításán át, civilség és politika kapcsolatáról, a szókimondásért járó, vagy nem járó retorzió realitásának kérdéséről… és, hogy lesz-e valaha változás Magyarországon, és mit fognak tenni velünk azok, akik nem szeretnék, hogy mi szeressük, hogy legyen. A körvonalazódó közös pont: a félelem. Megállapodtunk, hogy a foglalkozás objektívájaként arra keressük a választ, hogy hogyan fordítsuk át ezeket a félelmeket pozitív érzésekké. 

Aztán elkezdődött az első kör, ami nonverbális, határozatlan végpontú bekapcsolódásra hívott. Csoportvezetőnk, János felkért egy első “gondolat képviselőt”, aki belépett a térbe, és innentől kezdve minden az intuícióinkra volt hagyva… emberek beléptek, nem léptek be a térbe, kiléptek, elfogadtak-, vagy visszautasítottak kéznyújtásokat, szemkontaktust. Nevetgéltünk, lélegeztünk. Bár szabad lett volna, nem beszéltünk, minden interakció a nonverbalitás szintjén zajlott. A térben helyünket, és egymáshoz való kapcsolódásainkat, vagy elzárkózásainkat keresve, a történetünk végül egy szavakkal ki nem mondott konszenzus alapján, kézfogásainkban összekötött, hullámzó körláncban állt meg.

Egy megkövült állítás maradványai. Hosszú foglalkozás lehetett.

Ez után a kör után a társaság egy része elhagyta a foglalkozást.

A köztünk maradókkal a következő körben még nagyobb aktivitás kerekedett. Felmerült, hogy a politika alapvetően egy verbális műfaj, így végül arra jutottunk, hogy vágjunk bele egy konkrétabb szerepeket felvonultató, beszélős körbe. Történt ezért, hogy konfrontálódott Magyar Múlt, Jelen és Jövő, Idegennel, Riporterrel, A Néppel és néhány, székek magaslatán álló Külső Szemlélővel, akik közül legalább az egyik időközben elszemtelenedett és már nem is annyira csak szemlélődött, mint inkább idegeskedett, idegesítve másokat is. Magyar Múltnak egy ponton riválisa akadt, mert ringbe lépett Új Magyar Múlt, aki proaktívan arra sarkallta a többieket, hogy szépen, módszeresen kitessékeljék az ajtón Régi Magyar Múltat, és Jövő még néhány válfaját, miközben Idegen, Riporter, A Nép, és páran mások is visszavonultak a szemlélődés terepére. A történet végére – bár saját elmondása szerint ő sosem érezte magát ilyen fontosnak, sőt, inkább a mellőzéshez volt hozzászokva -, a terepen félénken, de abszolút megkerülhetetlenül ott állt: Magyar Jelen.