A városban mindig volt miről pletykálni, de mostanában a suttogások élesebben hasították a levegőt, mint egy rosszul beállított fűnyíró. Mióta jöttek az újak, minden a feje tetejére állt. Úgy költötték a város pénzét, mintha nem lenne holnap. “Szervezkednek” – állították magukról. Közben senki nem tudott semmit, csak a bizonytalanság keringett a hivatalban, mint egy ólmos füstfelhő.
Sok a rejtély a vár körül. Az óvodák körül. A polgármesteri hivatalban. Az Imókői táborban. De még a strand körül is. De egyik sem volt annyira titokzatos, mint a Nagy Hajdúhegyi Takarítás.
Február 11-én kedden a Brigád elfoglalta a Hajdúhegy alját. A polgármester új módszert eszelt ki: az egész csapatot egy területre vezényelte, hogy gyorsabban és hatékonyabban tisztuljon meg a város. Micsoda ötlet – gondoltam. Ha nem is hatékonyabb, legalább látványosabb. Egy politikus így gondolkodik. Csak tűnjön úgy, mintha történne valami, az eredmény másodlagos. A fotókon jól mutat majd.
Szürcsöltem a kávémat, miközben az ujjam lustán görgette tovább a híreket. „Trump szerint Ukrajna orosz lesz.” „Elon Musk fontolgatja az OpenAI felvásárlását.” „Pécsett az önkormányzati képviselők akár egymilliónál többet is kereshetnek.” – Biztos olyan tehetségesek, mint az egri testület – morogtam, és belekortyoltam a kávémba. Az idő közben hangtalanul elcsordogált, akár egy városi közbeszerzés.
Február 12-én másnap reggel egy üzenetbuborék ugrott fel a képernyőn. Egy videórészlet. Megnéztem. Újra. És újra. Nem akartam elhinni. Mi a franc történik már megint?
Aznap korán a Brigád ott folytatta, ahol abbahagyta. Legalábbis egy darabig. Aztán valami megváltozott. Mintha egy láthatatlan kéz finoman igazított volna a koreográfián, a seprűk és lapátok fegyelmezett sorokban indultak új irányba. A Váci Mihály utca felé.
A tisztítóhadjárat ott ért véget, egyetlen ház előtt. Egy tanárnő háza előtt. Csendes nő volt, aki mindig igyekezett láthatatlan maradni. Most mégis, mintha egy külön közgyűlési határozat mondta volna ki, hogy aznap reggel csak ez a ház létezik. Minden más – a koszos város, a poros járdák, a hétköznapi emberek problémái – jelentőségét vesztette. Csak ez az egy ház számított.
Nem hittem a szememnek. Dél körül értem a helyszínre, és az utca, amelyet már 35 éve jól ismerek, mintha semmit sem változott volna. A levelek, a kavicsok és a por, mind ott hevertek a földön, úgy, ahogy nap mint nap. De ahogy közelebb értem a tanárnő háza elé, szinte nem kaptam levegőt. A járda előtt minden más eltűnt, mintha egy varázsütésre tisztává vált volna. Makulátlanul ragyogott, mintha sosem tapostak volna rá.
Nem lehet. Talán félbehagyták a munkát. Talán csak később térnek vissza. De mi van, ha nem? Mi van, ha ez nem véletlen? Egy szándékos, groteszk üzenet, amit csak azok érthetnek meg, akik észreveszik? Talán arra akarnak rávenni, hogy kérdéseket tegyek fel? Vagy éppen ellenkezőleg: hogy elfelejtsem az egészet, és mintha mi sem történt volna, tovább lépjek? De ha így van, miért csak itt? Miért pont a tanárnő háza előtt? Ez az apró részlet egyre inkább eluralkodott a gondolataimon, mintha valami sötét, növekvő dolog bújt volna beléjük, lüktetve és szaporodva, mint egy lassan terjedő tumor.
Elhagytam a helyszínt, és egy közeli kocsmában húztam meg magam. Egy órát vártam, kávéval, cigarettával, és egyre mélyülő gondolatokkal. Ahogy az utolsó gőzfelhő is eltűnt a csészémből, arra gondoltam, hogy már biztos ott van a Brigád. Talán éppen ebédeltek, és már melóznak is tovább. Visszamentem. Az utca üres volt, egy lélek sem járt arra rajtam kívül. A tanárnő háza előtt pedig minden olyan rendezetten és tisztán állt, mintha az idő nem létezett volna.
Nem, ez nem lehet. Gondoltam magamban. Biztosan történt valami, valami váratlan, amit a Brigádnak gyorsan meg kellett oldania. Visszanéztem a hegy aljára. Mind ott voltak, szorgosan, rendezetten dolgoztak, úgy, ahogy az évek során sosem láttam őket.
Nem. Ilyen nem történhet meg ebben a városban. Próbáltam elhitetni magammal. Valaki csak a bolondját járatja velem. Hazamentem. Ez a rejtély teljesen kifogott rajtam. Úgy éreztem, mintha mindez nem is a valóság lenne. Próbáltam lenyugodni. Miért takarítanák fel csak a tanárnő háza előtt az utat? Miért? Járkáltam körbe-körbe, nem találtam választ. Napokig nem tudtam aludni. Vergődtem. Izzadtam. És miközben egyre jobban elmerültem a gondolataimban, eltelt egy hét. Mintha egy örökkévalóság lett volna.
A kávé egyre keserűbbé vált, a hírek pedig egyre frusztrálóbbak. Magyar Péter. Ruszin-Szendi. Hegyvidéken 30 négyzetméter erdő. Tiborcz. Politikai játszmák, amik csak még inkább felkavarták a gyomromat. Letettem a telefont, de nem bírtam megnyugodni. Két világ között éreztem magam. Ahogy felálltam a székről, hirtelen minden elsötétült, szédülni kezdtem. A kávésbögre a padlón landolt.
Ennek így nem lehet vége – gondoltam. Más országokban már egy új utcát is felhúznának ennyi idő alatt. Már biztosan feltakarították az egész utcát. Visszamentem a helyszínre. Szinte kiugrottam a kocsiból, alig vártam, hogy odaérjek.
Megdermedtem. Minden ugyanolyan volt, mint egy héttel ezelőtt, ugyanazon a napon, ugyanebben az órában. A tanárnő birodalma makulátlanul ragyogott, míg a világ többi része mocskos, elhanyagolt állapotban hevert.
Visszaültem a kocsiba, és csak néztem magam elé, miközben a gondolataim cikáztak. A Brigád magától döntött így? Vagy a vezetőjük? Ennyire érzi a hatalmi erőteret, mint a madarak az időjárás változását? Egyetlen szellő, egyetlen kimondatlan akarat, és máris seprűt ragadnak a megfelelő kapualj előtt. De vajon valaki sugallta nekik? A tanárnő? A város menedzsere? Vagy talán a rendszer, amelyben a seprű és a lapát is tudja, merre fúj a politikai szél?
Egyre sűrűbbek lettek a felhők, és minden szürkébe borult. Az elmúlt hetek eseményei újra lejátszódtak a szemeim előtt. Megszüntették a gyerekek táboroztatását. Megvágták a szociális intézmények támogatását. Óvodákat zártak be. Haveri sportegyesületek kaptak közpénzek tízmillióit. A saját fizetésüket megduplázták. És most ez. Egy apró, látszólag jelentéktelen gesztus, ami mégis mindennél többet árul el a világról, amiben élünk.
Nem, ez nem lehet a valóság. Csak az elmém játszik velem. Biztosan azért, mert napok óta nem aludtam. Csak álmodom. Ez egy rossz álom. Egy álom, ahol az igazság olyan ritka, mint egy tisztára söpört járda. Egy olyan világ, ahol nincsenek következmények. Rémálom a Váci utcában. Ott, ahol felnőttem.
Beindítottam a kocsi motorját, és a fémes, mély zúgás megtörte az utca csendjét. Az eső, mint egy titkos szertartás részeként, finoman kezdett szemerkélni, a cseppek halk táncot jártak az ablaküvegen. Hazafelé az úton egy gondolat motoszkált a fejemben.
“Eger üdve a legfőbb törvény.” Ugye, tanárnő?
Domán Dániel
önkormányzati képviselő, Eger
Február 2-án lakossági fórumot tartottak a csúcshegyi civilek. Csúcshegy elég sajátos problémával küzd: annak ellenére, hogy 100 éve beépített, lakott Read more
... mindenféle kötelezettség felett - csak nektek, csak most! ...mert mi NEM CSAK ÍGÉRJÜK az átláthatóságot, hanem CSINÁLJUK is: elérhető Read more
Pár óra múva kezdődik is a költségvetésről szóló vita a 2025. február 20. napi újpesti képviselő-testületi ülésen. Előterjesztéseinkben a szociális Read more
Schwartz BOSSZÚ Béla miatt lett törvénytelen az ajkai önkormányzat működése a Veszprém Vármegyei Kormányhivatal szerint. Sándor Balázs ajkai képviselőnk beszámolója Read more