Csak had éljek egy nappal tovább a gyerekemnél – mikor azt „reméled” az élettől, ami minden szülő rémálma.

Súlyos és halmozott fogyatékossággal élő 16 éven felüli gyermekek és felnőttek szüleivel egyeztettünk nappali gondozásról, a tébolyról és az állami felelősség nem vállalásról.

Egy egységnyi boldogság, vagy pihenés pedig ebben a helyzetben 10-szer több egység befektetett munkát és energiát kíván, mint egy átlagos család életében. De nekik is van rá esélyük és nekik is van hozzá joguk.

50-60-70 éves hölgyekkel beszélgettünk, akik gondozzák a lányaikat és fiaikat, egésznap, a hét minden napján, ha esik, ha fúj. Nincs saját életük. Nincs saját céljuk. Nincsenek ambíciók. Közös életük van. A holnap túlélése van. A szerencsésebbek és nagyon tudatosak talán közös célokat tudnak kijelölni. De ennyi. És néha ez a közös cél egy szabad délelőtt.

Viszont bármennyire is csinálod jól, egy dolgot nem fogsz tudni kiverni a fejedből:
Mi lesz vele ha én nem leszek? Csak had éljek egy nappal tovább, mint ő.

Azokkal beszéltünk, nem tudnak mást tenni, minthogy reménykednek abban, ami minden szülő legnagyobb rémálma: még életükben lezáródik a gyermekük élete és akkor a tragédiában végre megnyugodhatnak: végigcsinálták és a gyermekük biztonságban van.

Egyszerűen nincs kiben megbízni, nincs kire rábízni a már középkorú „gyermeket”, ha ők már nem lesznek.

Mert a gyermekvédelem nem működik, a nappali ellátás ha működik, az a kivétel, a GYOD nevetséges, a nevelőintézetek sokasága és az állam nem működik. Vannak kis szegletek, amelyek minden körülmény ellenére igazán boldog életet teremtenek – ezekről a helyekről beszéltünk múlt héten, miért működnek és mitől lenne több ilyen.

A beszélgetésen kaptam egy levelet, amit hivatalos szerveknek küldtek meg az ügyükben. Soha nem volt olyan, hogy munkával kapcsolatos tárgyaláson abba kelljen hagynom az olvasást, mert valami belement a szemembe – de most belement.

Ezek a gondolatok engem még csak heti párszor kergetnek. Igaz, jól szétcseszik az egész napot, de el tudom őket nyomni. Könnyen menekülök előlük azzal, hogy most múltam 29, mire ebbe a helyzetbe kerülök a legnagyobbikkal, úgyis lesz megoldás. Úgyis lesz valahogy…

Nekik, akikkel beszélgettünk, viszont ez az életük. Egy negyvenéves „gyerkőccel”. Ebből állnak a napjaik.

Vajon melyik napon marad egyedül a gyermekem? Hogy bízzam rá olyanonkra őt, aki nekem a legfontosabb, akik nem fogják és nem tudják úgy vigyázni és szeretni?

Mindennap egy újabb nap, amikor felkelnek és még biztonságban tudják a lányukat, vagy a fiúkat. És mindennap egy újabb nap, amikor tudják, ha ők nem élnek túl, a gyermekük sem fogja.

Az állam pedig a társadalom és adópolitikával őket nem tiszteli, az ő munkájukat nem becsüli meg és nekik nem nyújt segítő kezet.

Minek csináljuk az egészet, ha a következő választást követően nem velük kezdjük a munkát? Az árvákkal, a sérültekkel, a hajléktalanokkal? Akiknek nem adott annyit az élet, mint nekünk. Ezzel feladatunk van, az élet igazságtalanságait tart ott a társadalom, hogy kezelni és kiegyensúlyozni tudja. Vagyis tarthatna, ha nem grafikonok és tanácsadók irányítanák a politikát, az országgyűlést és ezen keresztül az életünket.

A 93-as szociális törvény kimondta: mindenki magáért felel. 2022-ben ez annyival súlyosbodott, hogy nemcsak önmagadért, a hozzátartozóidért is te felelsz.

Mi pedig erre építettünk mindent, intézményrendszert és adórendszert. Az utóbbi évekre gyakorlatilag a kormány legtöbbet hangoztatott kampányszlogene – természetesen a háború mellett – az adókedvezmény lett. De mit is jelent az adókedvezmény, meg az alacsony SZJA neked?

Ugyanazt, amit a szociális törvény mond: mindenki magáért felel.

Tarts meg minél többet a személyi jövedelem adódból és oldd meg az életed.

Vagy még rövidebben: oldd meg.

A parlamentbe kerülve a legfontosabb feladatunk lesz azoknak az ügyeknek a képviselete, amit senki nem képvisel.

Mert nem hoz szavazatot, nem termel GDP-t – és mert nem látszik, a politika számára egy olyan mellék kihívás, mint az e-jegyrendszer.

Nincs rendben a GYOD.
Nincs rendben a nappali fejlesztők és gondozók finanszírozása.
Nincs rendben, hogy kizárólag a szakemberek odaadó munkája miatt működik ez, az egészséges gyermeket nevelők számára teljesen ismeretlen világ.
És nincs rendben, hogy az állam nem tiszteli azokat az embereket, akik ezt a sorsot kapták, mégis vállalják azt.

És ők maradnak a végén egyedül, azzal a „gyermekkel”, akikre az életük áldozták, de ez sem elég ahhoz, hogy biztonságban tudják őket a haláluk után.

Ha ezeket az életeket képtelenek vagyunk segíteni, mert nem vagyunk képesek kimondani, hogy a tehetségesek és gazdagok igenis adjanak a közösbe többet azért, hogy a más sorssal élőknek egy icipicit könnyebb legyen leélni az életüket – akkor alkalmatlanok vagyunk a képviseletre.

Nagy Dávid, 2026. március 12.