„Nem vezet sehová, hogy a tanáriban, kávésbögrét szorongatva vívjuk a házi forradalmat”

A Kétfarkú Kutya Népfőiskola május 26-i beszélgetésén a Miután Felmondtam mozgalom két alapítóját kérdezte Paszicsnyek János. Ez a civil kezdeményezés pályaelhagyó pedagógusok történeteit gyűjti össze és hozza nyilvánosságra, hogy minél többen képet kaphassanak a közoktatás kétségbeejtő helyzetéről, illetve a pályaelhagyás mögött rejlő belső motivációkról, vívódásokról. Az alábbiakban összefoglaljuk a legfontosabb elhangzottakat, de érdemes megnézni a teljes beszélgetést (link a cikk végén).

Kovács Éva matematika-kémia szakos tanár, tavaly júniusban mondott fel. Amikor kiderült, hogy a Belügyminisztérium alá szervezik az oktatást, tudatosult benne, hogy ez az állapot többé nem tartható. Azóta teljesen más területen helyezkedett el, egy kisebb cégnél végez irodai munkát.

Sikoparija Lujza Borsod megyében él, fejlesztő pedagógusként dolgozott 18 évig. Még 2021 szeptemberében mondott fel, javarészt kiégés és más okok miatt, amelyek mind ellehetetlenítették számára, hogy a pályán maradjon. Másodállásban már előtte is egy tanoda-programban dolgozott, ez a tevékenysége megmaradt, emellett civil szervezeteknél vállalt munkát.

A kormány még csak nem is a rést használta ki a pajzson, hanem a tátongó űrt

Kovács Éva felmondásában az elvi okok mellett az elviselhetetlen munkamennyiség is közrejátszott: ugyan csak háromegyed-állásban dolgozott az utolsó tanévében, ez is heti 60 órát jelentett átlagosan.

„Gyakran előfordult, hogy csütörtök-péntek magasságában jöttem rá, hogy azon a héten még egyszer sem kérdeztem meg a férjemtől, hogy van, pedig együtt élünk”
illusztrálta a helyzet tarthatatlanságát.

A fizetése minden pótlékkal együtt nettó 120 ezer, majd egy minimálbér-emelést követően 155 ezer forint volt. Kiábrándítónak érezte azt is, hogy a figyelmeztető sztrájkok visszhangja fokozatosan elhalt: még saját kollégái közül is többen azon a véleményen voltak, hogy nem kell balhézni, inkább tanítsanak. A sztrájktörvény szigorítása pedig végképp kihúzta a talajt a tiltakozások ereje alól. Éva emellett személyesen is azt érezte, hogy nem kap levegőt, semmilyen hobbira vagy kikapcsolódásra nem maradt energiája. Összességében minden, ami történt, egyfajta megerősítés volt számára, hogy nincs jövője ebben a rendszerben.

Sikoparija Lujza esete annyiból összetettebb, hogy ő mégiscsak 18 évet töltött a köznevelésben. Mindazonáltal elképzelhetőnek tartja, hogy még egy dániai iskolában is felmondott volna mostanra, mivel az utolsó pár évben már nagyon egyértelmű tüneteit tapasztalta a kiégésnek, azoknak a feladatoknak a töredékét sem volt képes teljesíteni, ami ahhoz kellett volna, hogy felelősségteljesen végezze a munkáját.

„Végtelenül boldogtalan voltam, amikor munkába mentem, csak akkor javult meg valamennyire a hangulatom, amikor eljöhettem onnan”
emlékszik vissza.

Ráadásul az utolsó 10 évben mindig legalább kettő, de előfordult olyan is, hogy egyszerre három munkahelyen dolgozott, másképp nem tudta volna előteremteni azt az anyagi hátteret, ami például a gyerekei megfelelő taníttatásához kellett. Szerinte azzal, hogy valaki ezt a pályát választja, gyakorlatilag a munkavállalói szegénység jut osztályrészéül. „Sok helyen lehet olvasni mostanában, hogy a köznevelést tulajdonképpen az informatikus férjek tartják el, én pedig nem rendelkezem ilyennel” – tette hozzá ironikusan.

Civil projekteken dolgozva viszont mindig borzasztó lelkesedést tapasztalt, egy kis stábbal is rendkívül hatékonyak tudtak lenni. Semmi jele nem volt a közoktatásban megszokott kesergésnek, ennek hatására pedig ő is olyan munkát tudott végezni, amire az iskolában képtelen volt. Olyan érzése volt egy idő után, mintha teljesen kettéváltak volna a délelőttjei és a délutánjai.

„Az érdekérvényesítés, mint olyan egyszerűen nem létezik egy tantestületben. Az, hogy a tanáriban, kávésbögrét szorongatva vívjuk a házi forradalmat, nem vezet sehová. Legtöbbször már abban a pillanatban elfogy a szufla, amikor akár egy tök jó indulatú vezetővel szemben kell megfogalmazni teljesen ésszerű javaslatokat”
fogalmazott Sikoparija Lujza. Szerinte a kormány még csak nem is a rést használta ki a pajzson, hanem a tátongó űrt.

A közoktatásban dolgozni olyan, mint egy bántalmazó kapcsolat

Kovács Éva a felmondása előtti időszakhoz képest sokkal jobban van, elmondása szerint már nem azt a fuldoklásközeli állapotot érzi mindennap, mint akkor. Rendszerszinten ugyanakkor a helyzet rosszabb lett, mint tavaly ilyenkor, ami számára se jó hír.

„A személyes életemet viszont össze se lehet hasonlítani azzal, amikor még tanítottam. Most heti 40 órában dolgozom, és félelmetes, hogy ugyan több órára szerződtem, mint korábban, mégis nagyságrendekkel több időm van. Újra elkezdtem olvasni, sokat járunk színházba, mert végre időm és pénzem is van rá.”

Éva azt mondja, már akkor is különös nyugalom lett úrrá rajta, amikor már biztos volt a döntésében, de még nem kezdett el másik munkát keresni. Szerinte teljesen megállja a helyét az a hasonlat, ami már sokszor elhangzott a tüntetéseken, miszerint a közoktatásban dolgozni olyan, mint egy bántalmazó kapcsolat.

Sikoparija Lujza ugyan többet dolgozik jelenleg, mint mielőtt felmondott az iskolában, mégis sokkal jobbnak érzi a helyzetét. Szerinte senkit ne tartson vissza a váltástól az attól való félelem, hogy kevesebbet fog keresni, mert ez jóformán képtelenség: ő is sokkal jobban áll most anyagilag. Persze a civil szférában is állandó a bizonytalanság, de ennek elviselésére a közoktatás már remekül kiképezte. Cserébe nem kiüresedett feladatok, hanem ügyek mentén szerveződik az élete, ami összehasonlíthatatlanul jobb.

„Több mint másfél éve nem volt hányingerem a reggeli fogmosáskor, tudom ajánlani ezt az élményt!”

Kovács Éva 2021-ben vette át a diplomáját, az előtte való tanévben hosszú tanítási gyakorlaton volt, és már ekkor felmerült benne, hogy talán el se kellene helyezkednie a szakmájában. Ekkor még meggyőzte magát azzal, hogy nem lenne szép ott hagynia a függőben lévő csoportjait, köztük a következő évben érettségizőket, ezért végül maradt egy második tanévre. A rossz dolgokat viszont folyamatosan látta, és már január környékén elkezdte mondogatni félig viccesen, hogy talán felmond júniusban. A végleges döntést meghozni hosszabb folyamat volt, de szerencsére a diákjai nagyon megértőek voltak vele: azt mondták, hogy teljesen átérzik a helyzetét.

Lujza is régóta érlelte magában a döntést, ő pályakezdőként annak idején még úgy szocializálódott, hogy örüljön, ha van munkája – akkoriban jóval nagyobb túlkínálat volt tanárokból, ráadásul azt az iskolatípust, ahol dolgozott, félig-meddig kicsinálta, amikor 18-ról 16 évre szállították le a tankötelezettséget. Ezek mind nagyon erősen beleivódott, de közben a munkaerőpiac teljesen átalakult a feje felett: összességében fogalma sincs, az utolsó 5 évet miért csinálta végig, valószínűleg egyszerűen csak eddig tartott utolérnie fejben a változásokat. Végül a tanév elején, szeptemberben mondott fel – ennek közvetlen előzménye az volt, hogy lebetegedett, és kellemesebben érezte magát otthon betegen, mint egészségesen az iskolában.

El kellene jutni a körön kívüliekhez is

Lujzának nagyjából egy évvel a felmondása után tűnt fel, hogy egyre több cikk jelenik meg pályaelhagyó tanárokról, és ezeknek általában viszonylag nagy elérésük lesz, azonban ezekre néhány nappal később már szinte senki nem emlékszik. Emiatt merült fel benne, hogy létre kellene hozni egy blogot, ahol ezeket a történeteket gyűjtik össze könnyen visszakereshető formában. Az ötletet kiírta egy Facebook-csoportba, ahol rendkívül pozitív fogadtatásra talált. Ennek a csoportnak a tagja volt Éva is, aki épp egy unalmas reggelen, munkába menet olvasta a posztot, és elhatározta, hogy segít megvalósítani.

Még aznap felvette a kapcsolatot Lujzával, és elkezdtek gondolkodni a technikai megvalósításon. Alig néhány nappal később el is indult a blog, stílszerűen a saját történeteikkel. Május végéig nagyjából 40-en követték a példájukat és küldtek történetet, az oldal összes megtekintése 60 ezer körül volt, Facebookon pedig 2000 követőjük gyűlt össze. Első nyilvános megjelenésük a március 15-i Civil Sugárúton volt a Hősök terén. Azóta ha tehetik, minden tüntetésen részt vesznek a mozgalom logójával ellátott felsőben, és azt tapasztalják, hogy egyre többen jönnek oda hozzájuk és biztosítják támogatásukról őket.

Legfőbb céljuk az érzékenyítés: szeretnék a történeteket minél több “körön kívüli”, tehát olyan emberhez is eljuttatni, aki közvetlenül nem érintett a problémában. Valamilyen formában ugyanis mindenkire hatással van, ami az oktatásban történik – ezt kellene minél inkább tudatosítani.

Az oldal szerkesztése során sajnos lépten-nyomon azzal szembesülnek, mekkora a félelem az felmondó pedagógusokban. A beküldők többsége nemhogy a nevét, még a települését sem vállalta, emiatt nem igazán vannak statisztikai adataik arról, hogyan oszlanak meg a történetek földrajzilag. Még így is előfordult, hogy valakit beazonosított a volt intézménye és elővették az illetőt, emiatt ő utólag kérte, hogy töröljék a történetét.

A beszélgetésben szó esett még többek között arról, milyen területen tudnak elhelyezkedni leggyakrabban a felmondott tanárok, mit találtak ki azok számára, akik úgy gondolják, hogy nem értenek semmi máshoz, és arról is, milyen feltételek teljesülése esetén tartanák elképzelhetőnek a visszatérést a tanári pályára. A teljes felvételt itt lehet megnézni.

Láng Dávid

Komment!