30 év elteltével is azt érzi a magyar társadalom több mint fele, hogy rosszabbul él, mint a Kádár-rendszerben

Március 14-én „A rendszerváltás márciusai – Reményeink és a valóság: mi valósult meg?” címmel szerveztünk beszélgetést a Kétfarkú Kutya Népfőiskola keretében, a II. kerületi Margaux-ban. Ebben a cikkben összefoglaljuk a legfontosabb megállapításokat.

ELŐADÓK – BESZÉLGETŐ VENDÉGEK: 

• Rist Lilla, író/újságíró 
• Paár Ádám, történész/politológus
• Milbacher Dániel, politológus

Házigazda: Juhász Veronika, önkormányzati képviselő (II. kerület) 

Milyen okok vezettek a rendszerváltáshoz?

Paár Ádám Romsics Ignác „Volt egyszer egy rendszerváltás” című könyve alapján három tényező egybeesésével magyarázta a rendszerváltás eljövetelének okait. Az USÁ-ban Jimmy Carter időszakától kezdve az amerikai külpolitikában az emberi jogok primátust kezdtek élvezni a nyers reálpolitikával szemben. A Szovjetunió elkezdett társadalmilag összeomlani részben az Afganisztánba történő bevonulás, részben a nemzetiségi problémák belobbanása következtében. Emellett a Szovjetunióban az energiafaló nehézipar miatt az egyre emelkedő energiaárak következtében a szovjet gazdasági helyzet is rohamosan romlott, aminek következtében már nem volt képes a Szovjetunió a csatlós államai számára az energiahordozókat piaci ár alatt szállítani.

Ez Magyarország gazdaságát is lenullázta, komoly áremelkedések kezdődtek 1979-ben, ami sokként érte az emberek jelentős részét, mivel az alapélelmiszerek árai jelentősen emelkedtek. Magyarország 1982-ben csatlakozott a Nemzetközi Valutalaphoz és az IMF-hez, jelentős hitelfelvételekkel próbálták a költségvetés lyukait betömni.

Ezzel párhuzamosan elkezdődött az ellenzék erőteljes mozgolódása, a korábban is létező ellenzék egyre virulensebb és egyre tömegesebb lett. A „demokratikus ellenzék” és „népi ellenzék” az alapvető célokban, a hatalommal szembeni közös, antikapitalista fellépés igényével egyetértett, de a rendszerváltáshoz szükség volt a reformközgazdászok, illetve a reformkommunisták csoportjaira is.

Milbacher Dániel kiemelte, hogy valóban nehéz az akkori ellenzéket szétválasztani az alapvető célok alapján, de a népi és urbánusok közötti törésvonal mind a mai napi létezik, és azért nagyon nehéz a mai napig új politikai formációt létrehozni anélkül, hogy valaki ne sorolja be magát valamelyik áramlatba. Véleménye szerint akkora kulturális különbségeket sikerült a ’80-as ’90-es években létrehoznia a rendszerváltó ellenzéknek a magyar társadalomban, hogy ezeket az árkokat mind a mai napig nem lehetett betemetni.

Rist Lilla szerint bár úgy tűnhetett, mintha kódolva lett volna a szocialista rendszer bukása, de azok számára, akik akkor abban a rendszerben éltek nem úgy tűnt, nem hittek abban, hogy az a rendszer bármikor megváltozhat. Ami az ideológiai szakadékot illeti, a változást követelő egyetemisták körében minden ideológiai réteg keveredett egymással, de a cél közös volt, a rendszer megváltásának szükségessége.

Megváltozott-e minden a rendszerváltás után, elindult-a demokratizálódási folyamat, ami a cél volt?

Paár Ádám szerint a rendszerváltást/rendszerváltozást szét kell szálazni három szintre, a politikai, a gazdasági rendszer megváltozására, illetve az állampolgári tudatosság megváltozására. Idézte Ralf Dahrendorf német társadalomtudóst, aki szerint egy politikai rendszert 6 hónap alatt lehet leváltani, egy gazdasági rendszert 6 év alatt lehet átalakítani, de a társadalmi változáshoz 60 év szükséges. A rendszerváltás után a politikai átalakulás egyértelműen megvalósult. A gazdasági rendszer átalakulása döccenőkkel megtörtént, de az már nem nevezhető egyértelműen sikertörténetnek.

A társadalmi tudatosság átalakulása azonban több tényező függvénye. Ennek átalakulása nemcsak a családban, iskolában dől el, hanem az önkormányzatiságban, a szakszervezetekben, a civil szervezetekben. A Kádár korszak egy tudatában összeesett, elszegényedett társadalmat hagyott maga után. A szakszervezeteket szinte senki nem vette komolyan, a szövetkezeti mozgalom nem éledt újjá, a pártok kezdettől fogva bizalomhiányos közegben működtek. Vagyis nagyon leszűkült az a kör, ami mintát tudott volna mutatni a társadalom számára.

Rist Lilla a kormányváltás és a rendszerváltás közötti különbségre helyezte a hangsúlyt. A rendszerváltáskor egy államszocializmusból, egy tervgazdaságból, egy autoriter berendezkedésből ment át az egész társadalom egy többpártrendszerbe, egy alkotmányos köztársaságba, ami az jelentette, hogy egy egész nemzet ledobott egy diktatúrát a hátáról. Véleménye szerint a gazdasági változás már a rendszerváltás előtt megkezdődött az un. „második gazdaság” kialakulásával, a GMK-k (gazdasági munkaközösség) megalakulásával, a háztáji gazdaságok megerősödésével, ezek segítségével az emberek megpróbáltak túlélni, életben maradni a folyamatosan növekvő árak mellett. A gazdasági és politikai elit egyaránt úgy érezte, hogy fordulópontot a piacgazdaság kialakítása jelentheti, ezért érdekük volt, hogy ez a változás megtörténjen, ami lényegében a ’60-as években már elkezdődött az un, „új gazdasági mechanizmus” meghirdetésével.

Milbacher Dániel szerint a rendszerváltás mindössze egy alkotmányos rendszerváltás volt. Úgy vélte, hogy volt egy elsősorban jogászokból álló értelmiségi elit, akik úgy gondolták, hogy releváns jogszabályok, jogintézmények megalkotása elegendő a rendszerváltáshoz. Olyan hardcore jogszabályokat alkottak, amelyek már a kezdetben kormányzóképtelenné tudták tenni a kormányt, ennek következtében jött létre 1990-ben az MDF-SZDSZ paktum.

Antall József híressé vált mondata: „Tetszettek volna forradalmat csinálni” is arra utal szerinte, hogy hibás volt az az elképzelés, mely szerint a jogrendszer átalakítása következtében majd átalakul a politikai rendszer is. Véleménye szerint nem történt meg az elitcsere a rendszerváltás idején, a szocializmus elitje áthelyezkedett a piacgazdasági elitbe.

Mivel Magyarországon soha nem volt „népi forradalom”, ezért a rendszerváltozás eredményezte azokat a politikai változásokat, amelyek 1998, 2002 után elkezdődtek Magyarországon, és mind a mai napig tartanak. Ha nem történik egy nagyon erős alulról jövő társadalmi nyomás által kikényszerített és valamilyen értelemben erőszakkal is társuló változtatás, akkor igazából az állampolgári kultúraváltás nem fog megtörténni, vagyis eddig ez a része nem történt meg.

Vita alakult ki Rist Lilla és Milbacher Dániel között abban a kérdésben, hogy a rendszerváltás igénye mennyiben volt a tömegek igénye. Rist Lilla szerint ez az igény a mindennapi emberek szintjén is megjelent, felidézte az 1989. március 15-i tömeg elemi erejű hangját, annak a százezres tömegnek hangját, ami az MTVA székháza előtt megjelent. Milbacher Dániel szerint viszont „ősbűn”, hogy a Rist Lilla által emlegetett tömegek ereje, akarata a rendszerváltás folyamatában nem érvényesült.

Paár Ádám mindezt kiegészítette azzal, hogy igenis volt társadalmi önmozgás, volt társadalmi, civil ellenállás abban az időszakban. Ugyanakkor romantikus elképzelésnek tartotta, hogy elit nélkül lehet társadalmi, politikai változásokat létrehozni, mivel az elit soha nem egységes, nem monolit képződmény. A rendszerváltáshoz egyaránt szükség volt a reformközgazdászokra, a reformkommunistákra, mint az Írószövetségre, a környezetvédőkre, a demokratikus ellenzékre stb. A pártállamon belüli harcok, küzdelmek nélkül nehezebben ment volna ez a folyamat. 

A kapitalista piacgazdaságba való átmenet meghozta-e azt a változást, amit az emberek elvártak?

Milbacher Dániel szerint mivel a vidéki értelmiséget 1945 után kiirtották, ezért a vidéki emberek egyszerűen kimaradtak a rendszerváltásból. A piacgazdaságra való átállás azokat a tömegeket (gyári munkásokat, földművesek) érintette hátrányosan, akiknek nem volt képviseletük a budapesti elit értelmiség körében, akik nem voltak tisztában a vidéki Magyarország problémáival.

Paár Ádám részben vitatta Milbacher Dániel állítását, több példával illusztrálta, hogy a budapesti értelmiségi kör, valamint Lezsák Sándor és Elek István (az MDF alapítói, vidéki értelmiségiek) igenis rendelkezett kellő valóságismerettel a vidéki Magyarországról. Ugyanakkor egyetértett azzal, hogy az átlagemberek ’90 után ki voltak hagyva, negligálva voltak a változás folyamataiból, ami részben azzal magyarázható, hogy az újonnan létrejött pártok a saját legitimációjuk problémáit helyezték előtérbe.

Milbacher Dániel azt hangsúlyozta, hogy akik a történelmet értelmezik, meg akik a valóságot értelmezik, akik a narratívákat létrehozzák, azok szükségszerűen rendelkeznek valamiféle kulturális tőkével. Minél kevesebb valakinek a kulturális tőkéje, annál kevésbé tud részt venni bármilyen rendszerváltási folyamatban. 30 év elteltével is azt érzi a magyar társadalom több mint fele, hogy rosszabbul él, mint a Kádár-rendszerben, hogy vesztese volt a rendszerváltásnak. Ez a társadalmi érzés nagyon fontos, mert a társadalomnak az érzései határozzák meg az aktuális politikáját is. 

Lehet-e úgy értelmezni a mai politikai jelenségeket, hogy egyfajta visszarendeződési folyamatnak vagyunk a tanúi? Mit vonhatunk le tanulságként a rendszerváltásból a jövőre nézve?

Rist Lilla felidézte a rendszerváltozás utáni korszak eredményeit, mely szerint a rendszerváltás óta lehet ’56-ról beszélni, lehet mindenről beszélni, lehet tüntetni, és ez akkor eufórikus élmény annak a generációnak, ami a szocializmusban élt. Csak abból a pozitívumból tudunk építkezni, amit már egyszer megéltünk. És ami egyszer megtörtént, az megtörténhet még egyszer. Ha a magyar társadalom még mindig abban a „tanult tehetetlenségben van”, amiben volt a rendszerváltás előtt, akkor ez ellen tenni kell.

Paár Ádám szerint ma sokkal jobban áll a magyar társadalom, mint a XX: században, mert megvan az az előnye, hogy tud tanulni az elődök hibáiból. Ma a civil szervezetek, az internet világában megvannak az ismeretek a globalizált világról, amelyben az internet nemcsak „kardvas” hanem „ekevas” is tud lenni, ezért mérsékelten bizakodóan látja a mai helyzetet.

Milbacher Dániel leszögezte, hogy a 1988-1990 után nagyon sok minden megváltozott, és ő maga már egy olyan rendszerben nőtt fel, ahol a „szabadság az alap”. El sem tudja képzelni, hogy milyen lehetett egy olyan rendszer, amikor nem lehetett mondani valamit.

Ezért szerinte a szabadságjogok elvétele a magyar társadalmon már soha nem menne át, és ha ezt bárki megpróbálná megtenni, az ellen a magyar társadalom fel fog lázadni. Leszögezte: lehet, hogy más módon szemléli a rendszerváltást és annak eredményeit, mint az idősebb generációk, de az, hogy szabadság van, elvitathatatlan eredménye a rendszerváltásnak.

Rist Lilla kevésbé volt optimista a jövőt illetően. Szerinte a kialakuló fegyverkezési láz, a megszokott szövetségi rendszerek átalakulása, a folyamatos fenyegetettség sugalmazása okán a társadalom elkezd összezárni, elkezd kerítéseket építeni. A társadalom elkezd arra törekedni, hogyha veszélyhelyzet van, akkor inkább legyenek egyszemélyi döntések, mert azok gyorsak, mert veszély esetén gyorsan kell dönteni, és ezek a helyzetek nem a demokratizálódás irányába mennek.

„Úgy főznek bennünket lassan, mint a békákat, és lassan vesznek el bizonyos jogok, és egyre több mindent nem lehet megtenni, és senki nem szól egy szót sem.” A magyar társadalom hallgat, amikor az alkotmány átírásáról van szó, ami alapvető gyülekezési jogot sért. Folyamatos jogelvonás zajlik, ami a jövőre nézve nem tűnik jó jelnek.

1:18:57-től kérdésekkel folytatódott a beszélgetés, a fenti videófelvételen ezeket is vissza lehet nézni.

Polinszky Márta