„Szerencse, hogy vannak még ilyen jó fej emberek a világban” – Passzivistánk beszámolója a margitszigeti számháborúról

Pár hete eldöntöttem, hogy ideje lenne kicsit kilépnem a komfortzónámból, és új embereket megismerni. Hogy egy klasszikust idézzek kicsit pontatlanul: Akkor még nem sejtettem, hogy kétfarkú kutyákkal fogok számháborúzni.

Régóta követem az MKKP tevékenységét, nagyon szimpatizálok a cselekvő aktív hozzáállásukkal, de eddig még sose sikerült eljutnom egy programjukra sem. Mikor megláttam az eseményt Facebookon, hogy a kétfarkúak számháborút rendeznek a Margitszigeten, úgy éreztem, eljött az én időm. Laza program, talán itt nem rabosítanak senkit (hacsak el nem durvul a játék), és amúgy is gimis koromban számháborúztam utoljára – nem árt egy kis gyakorlás, ki tudja, mikor üzen hadat Magyarország a Számok Birodalmának…

Amikor kiértem a szigetre a zenélő szökőkúthoz, az első meglepetésem az volt, hogy milyen sok ember eljött. A második pedig az, hogy ők ránézésre valószínűleg nem számháborúzni jöttek. Aztán elgondolkoztam rajta, hogy vajon miről lehet megismerni az embereket, akik számháborúzni jönnek a Margitszigetre? Aztán kis várakozás és gondolkozás után inkább írtam egy kommentet az eseményhez, amire nagyon gyorsan jött egy segítőkész válasz egy képpel, ami alapján megtaláltam azt a néhány embert, akikkel játszani fogunk. Ekkor ért a harmadik meglepetés, hogy milyen kevesen vagyunk. Vártunk egy kicsit, beszélgettünk, ismerkedtünk, csupa jó fej, kedves ember, és közben megérkeztek még páran Kecskemétről, innen-onnan.

Tisztáztuk a játékszabályokat (mint kiderült, nem is olyan egyszerű egy ilyen háború, hogy csak úgy belevágunk…), csapatot osztottunk, és jó hazai szokás szerint rögtön elkezdtünk mindenkit nagyon lenézni és gyűlölni, aki a másik csapatba került, jó patrióta módjára félretéve minden addigi barátságunkat, és szeretetünket. „Mégis ki írja fel pirossal a számait a homlokára? A fekete az egyetlen igazán jó megoldás…”

Kerestünk egy alkalmas placcot a szigeten a játékhoz, elhelyeztük a zászlókat, nyugtáztuk, hogy valószínűleg lesz néhány civil áldozat is, akik úgy gondolták, jó ötlet a csatatér közepén piknikezni, és elkezdtünk játszani. Játszani… pardon… véresen komoly ütközetbe kezdtünk, ahol az első fordulóban a fekete csapat színeiben egy nagyon összetett taktikát választottunk: hagytunk nyerni az ellenfelet, hogy lankadjon a figyelmük, beleringassák magukat a legyőzhetetlenség mámorító gondolatába, csak azért, hogy a második körben csúnyán kikapjanak tőlünk, a harmadik körben pedig bizonyos nem teljesen tisztázott szabályokból kialakult félreértés nyomán, becsületes módon döntetlenben egyezzünk ki. (Most őszintén, ki gondolta volna, hogy ha mindenki csak egyet csavar a zászlón a fa körül, az a játék kezdetére gyakorlatilag olyan lesz, mintha oda lenne kötve, ezzel nehezítve az ellopását?)

Az egyik legszebb mozzanat az volt, amikor néhány fiatal annyira megirigyelte, milyen jól szórakozunk ott lihegve, izzadva, a földön fetrengve, koszosan, hogy ők is beszálltak egy csatára.

Ezután politikai activity következett, ahonnan a legfontosabb tapasztalat, amit magammal hoztam, hogy a választási csalást sokkal könnyebb elmutogatni, mint a neoliberalizmust, de a lényeg, hogy mindenki jól szórakozik. Már hogy nem a választási csalás során, hanem a politikai activityben. (A neoliberalizmusról most hirtelen nem tudnék nyilatkozni.)

Ezután más elfoglaltságaim miatt én elköszöntem a kedves társaságtól, ők azt hiszem továbbindultak ingyen sörért, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre azzal a gondolattal hagytam el a szigetet, hogy megérte kimozdulni otthonról, és mekkora szerencse, hogy vannak még ilyen jó fej emberek a világban, akik képesek energiát fektetni abba, hogy együtt egy kis közösség jól szórakozzon szombat délután.

A térdem ugyan azóta is fáj a sok futkározástól, szóval lehet, hogy legközelebb mégis inkább padot festeni megyek, de mindenképpen emlékezetes marad a számháborúpártiak nagy csatája a Margitszigeten.

S. Kristóf

Komment!