A sikeres tanulás titkai felnőttkorban – Hogyan ne felejtsünk el tanulni?

A Kétfarkú Kutya Népfőiskola online előadásán Dr. Gerő Péter egyetemi docens beszélt az élethosszig tartó tanulásról. Szó esett a tanulási és gondolkodási képességről, motiváltságról, az iskola ezeket leromboló hatásáról és arról, hogy felnőttkorban mégis hogyan használhatjuk ezeket a képességeinket tanulásra, feladatok és problémák megoldására.

Hogyan vész el a világegyetem megismerésére való vágyunk az iskoláskor alatt – és mit tehetünk azért, hogy megmaradjon? Hogyan találhatjuk meg önmagunkban és egymásban, működtethetjük később is?

Az alábbiakban összefoglaltuk a legfontosabb elhangzottakat, de érdemes megnézni a teljes előadást is.

A mentálisan ép ember egész életében tanul. Nem igaz, hogy elfelejtünk tanulni: nem tudunk elfelejteni tanulni. Mindössze két tényezőről van szó, amelyről beszélhetünk – ezek mindannyiunk számára ismertek, és ezeken múlik a siker.

Egyrészt: a tanulási képességünk már születéskor megvan. 

Hatalmas tanulási képességgel születünk, például megtanulunk beszélni, megtanulunk járni, mozogni. Rengeteg dolgot megtanulunk, és nem úgy, hogy magolni kell vagy felelni kell belőle, nem úgy, hogy osztályoznak. A magyar a világ nehezen megtanulható nyelvei közé tartozik, mégis másfél év alatt megtanulható, lásd gyerekkorunk.

Aki látott már 4-5 éves gyereket közelről, annak vannak fogalmai arról, hogy milyen óriási tanulási képessége van egy kisgyermeknek, milyen óriási tanulási vágya van a kisgyermeknek: le nem lehet állítani a kérdéseit, nem lehet állítani a minden iránti érdeklődését. Aztán eltelik néhány év és előadást kell tartani arról, hogy hogyan ne felejtsünk el tanulni… Mi romlik el? Mi tűnik el? 

A második téma, amit az elsővel összefüggésben kifejtettek az előadásban, a motiváltságunk.

Ez kétféle lehet: vannak önmagukat jutalmazó, elsődleges, belső motivációink, ahol maga a folyamat öröm, az eredménye örömet szerez. És vannak külső motivációink: valamilyen jutalom elérése, valamilyen büntetés elkerülése. Ezek kevésbé tartósak, kevésbé erősek. Általában csak arra jók, hogy valamilyen belső motívum teljesüléséhez, kielégüléséhez vezető utat, eszközt nyújtsanak. 

Baj akkor van, ha a belső motivációnk külsővé alakul, akkor elkezdünk energiatakarékosságra, időtakarékosságra játszani.

A kérdés az, hogy az óriási elsődleges belső motiváltságunk hogyan válik az idő folyamán külsővé úgy, hogy már erőfeszítést jelent a tanulás. Vannak, akik azt mondják, hogy a jó osztályzatért adott jutalom, vagy a rossz osztályzatért adott büntetés az oka… Igen, itt történik valamilyen félresiklás. 

A pedagógiatörténeti szakirodalomban van egy történet, ami ezt dokumentálja. Körülbelül 100 évvel ezelőtt történt az USA egyik déli államában, hogy egy idegen nyitott egy boltot. A környék kirekesztő gondolkodású „jóakarói” el akarták üldözni a boltost: fiatal suhancokat vettek rá, hogy ordítozzanak, randalírozzanak a bolt környékén, ijesszék el a vásárlókat. Ők így is tettek. A nap végén a boltos odament hozzájuk és azt mondta: nagyon szépen ordítoztatok, gyertek holnap is – majd adott mindegyiknek 10 centet. 10 cent akkoriban körülbelül olyan összeg lehetett, mint egy nagy adag fagylaltnak az ára.

Jöttek másnap is, ordítoztak, randalíroztak. A nap végén a boltos ismét odament hozzájuk és azt mondta: nagyon szépen ordítoztatok, gyertek holnap is! Majd adott mindegyiknek 5 centet. Jöttek harmadnap is, ordítoztak, randalíroztak. Nap végén a boltos szintén megköszönte az ordítozást majd adott mindegyiknek 1-1 centet. Egyet! Tegnap öt volt, tegnapelőtt tíz. A reakció az volt, hogy felháborodtak: Azt hiszi, fogunk mi magának 1 centért egész nap ordítozni? És többé nem jöttek. 

Ami tehát az elsődleges belső motivációt villámgyorsan, egyszer és mindenkorra szétveri és másodlagos külső motiváltsággá alakítja, az az előre beígért külső jutalom vagy büntetés. Ebben a példában két nap elég volt ahhoz, hogy ami korábban egy vagány dolog volt, az olyan tevékenységgé váljon, amelyet csak megfelelő fizetség ellenében hajlandóak megcsinálni.

Mit jelent ez az iskolarendszerre vonatkoztatva?

A mentálisan ép gyermek rendkívül hamar megérti, hogy az egész a megfelelésről szól. Rendkívül hamar azt mondja magában: nicsak – amikor az iskolában elmondtam, hogy a tévében mit láttam a bálnáról, azért nem járt dicséret. Amikor otthon el akartam mondani, hogy mit olvastam a bálnáról, anyu azért nem ígért biciklit. És a tanító néni nem azt kérdezte meg, hogy elmondtam-e otthon, mit tanultunk a bálnáról, hanem hogy elmondtam-e a dicséretet. És fogalmazást írni is arról kellett, hogy melyikünk mit kapott karácsonyra, nem pedig arról, hogy a családban ki mennyit tud a bálnáról, és hogy én tudom a legtöbbet. Rajtam kívül itt senkit nem érdekel a bálna. Itt nem a bálnáról való tudás az érték. Hanem a bicikli, ahhoz pedig jó bizonyítvány kell, ahhoz pedig dicséret, ahhoz pedig ennél a tanárnál az, hogy jól viselkedjek az órán, annál az, hogy sokat jelentkezzek, a harmadiknál, hogy szép legyen a füzetem. 

Mindannyian emlékszünk, évtizedek után is, hogy melyik tanerő elégedettségéhez mi kellett kisiskolás korunkban. És hol belesimultunk, hol dacoltunk vele, de ez volt az etalon, ez volt a mérce. Közben pedig átéltük a felnőtté válás folyamatának nagy csalódásai egyikét, amikor azt mondtuk magunkban: rajtam kívül senkit nem érdekel a bálna. Rajtam kívül senkit nem érdekel a tudás, a világ megismerése. Nem azt jutalmazzák. Hát mit? 

Azt jutalmazzák, hogy ha reggel 8-tól háromnegyed 9-ig a felfedezés izgalmával csodálkozom rá az ízeltlábúak fantasztikus világára. De ez az érdeklődésem kicsengetéskor véget ér, és a következő tanítási órában minden idegszálammal a guruló átfordulás helyes elsajátítására koncentrálok. Majd alighogy visszaérkezem a tanterembe, olthatatlan kíváncsiság ébred bennem a gyűrt hegységek kialakulása iránt és közben eszembe se jut, hogy a hatodik órában matematika dolgozat lesz… azért majd csak az ötödik és hatodik óra közti szünetben fogok izgulni csengetéstől csengetésig. 

Létezhet ilyen gyermek, ilyen diák? Néző-hallgató pedagógus kollégáimtól kérdezem: létezhet pedagógus, aki elhiszi, hogy létezhet ilyen diák? Létezhet szülő, aki igazán elhiszi, hogy létezhet ilyen gyermek? Ilyen diák? Durva lecke képmutatásból.

Mi a különbség az okostelefon használatának elsajátítása és egy tantárgy megtanulása között?

A gyermek az okostelefonról tudja, hogy az neki hasznos. Az iskolai tananyagról, tantárgyról, foglalkozásról nem tudja. De nem is tudhatja, mert ő még tanuló. Aki életében először mászik egy hegyre, az nem tudhatja, hogy a hegycsúcsokon milyen a kilátás. Nem tudhatja, hogy miért érdemes oda fölmászni – nekünk, felnőtteknek bizalomból elhiszi. A gyermek abban a pillanatban, hogy érzi, hogy a célja felé vezet a dolog, azonnal mozgósítani fogja a tanulási képességét és az elsődleges belső elsajátítási motiváltságát.

Egy felnőtt tanulási tevékenysége annyiban különbözik a gyermekétől, hogy rendszeres, szervezett tanulásba csak akkor vág bele, ha azzal valami konkrét célja van. Ez a konkrét cél nem feltétlenül valami gyakorlati dolog. Lehet, hogy egy verset akar megtanulni, mert tetszik neki. És jó érzés az a tudat, hogy ő tudja. 

A módszertanilag jól felépített képzés minden egyes lépése a célhoz visz közelebb. Lehet, hogy csak úgy, hogy kialakít egy készséget, amelyik később majd megkönnyíti a tanulást. De valójában minden egyes lépéssel közelebb vagyunk a célhoz. Csak ezt nem könnyű észrevenni. A gyermek nem tudja elképzelni, hogy milyen a csúcsról a kilátás, a felnőtt el tudja képzelni vagy – legalábbis úgy gondolja magáról – hogy el tudja képzelni. Csak éppen nem érzi minden egyes lépésénél, hogy közelebb került a célhoz. Ezt kell elmondani neki a tanítás során. És abban a pillanatban megmarad a kezdeti lelkesedés, megmarad a motiváltság, és lépésről lépésre valóban el fog jutni a céljához. Felnőtt esetében és gyermek esetében is – az egész folyamat logikája pontosan ugyanaz, csak a velük való kommunikáció más.

Ha én most a közoktatásban dolgozó tanár lennék, és megkérdeznék, hogy például mit várok a kormányzattól, akkor az első mondatom az lenne, hogy hagyjanak végre békén. A lényeghez úgysem tudnak hozzászólni. 

A lényeg nem az, hogy fölmondjam a leckét az osztályban, mintha én lennék az osztály legjobb tanulója. A lényeg az, hogy fenntartsam a tanuló tanulási kedvét, fenntartsam a lendületét. És ezt legjobban én tudom, amikor magamra csuktam az osztályajtót, amikor ott vagyok szemközt a tanulókkal. Furcsa, hogy ezek a kérdések mintha nem kerülnének szóba a jelenlegi vitában, sőt, nem kerül szóba a legalapvetőbb kérdés: mi végre van az egész? Mi végre, milyen céllal létezik az egész oktatási rendszer? Milyennek kéne lennie, hogy a végeredménnyel elégedettek legyünk? Mintha mindenki elégedett lenne azzal a fura helyzettel, hogy az oktatási rendszernek tucatnyi feladata van a tanulás segítésén kívül is. 

Olyan a helyzet, mint amikor egy hajót a viharos tengeren menet közben kellene javítani, átépíteni. Nem azért van véleménykülönbség, mert eltérő válaszokat adnak a felek a kérdésekre, hanem mert már a kérdés sem ugyanaz. Amíg ki nem derül, hogy melyikünk milyen előfeltételezésből, milyen axiómából indul ki, addig kölcsönösen vagy idiótának nézzük egymást, vagy bajkeverőnek, de az axiómák annyira nyilvánvalóak, hogy ki se mondjuk. Például rajzoltam egy háromszöget, látom, hogy három derékszög van benne. Mit kell ezen magyarázni? Azt kéne magyarázni, hogy milyen előzetes tudásom volt, mikor ezt rajzoltam.

Mit takar a kompetencia az oktatásban?

Az oktatással kapcsolatban rendszeresen beszélünk kompetenciáról. Célként tűzzük ki a kompetenciaorientált oktatást, kompetencia-követelményeket szorgalmazunk. A kormányzati honlapon szereplő definíció szerint kompetenciát úgy kell tekinteni, mint olyan általános képességet, amely a tudáson, a tapasztalaton, az értékeken és a diszpozíciókon alapszik, és amelyet egy adott személy tanulás során fejleszt ki. 

A pedagógiai lexikon szerint a kompetencia alapvetően érzelmi, kognitív alapú tulajdonság, de fontos szerepet játszanak benne motivációs elemek, képességek, egyéb emocionális tényezők. Zavaros az egész, pedig az alapfogalmak egyike.

Például: Mi kell ahhoz, hogy a lehető legbiztonságosabb módon tudjak autót vezetni? Kell néhány olyan dolog, ami nem pedagógiai kérdés: pl. legyen jogosítványom, ne legyek berúgva…tehát a jogosultsághoz kellenek ilyen feltételek. Ha lopok egy autót és a rendőrség üldöz, az nem nevezhető igazán biztonságos autóvezetésnek. Illetékesnek is kell lennem: tehát enyém kell legyen az az autó, legálisan béreljem, munkakörömnél fogva az én hatásköröm legyen vagy én legyek oda beosztva.

Tehát: jogosultság, illetékesség. Ez kell a tanulónak és a tanárnak is. A tanuló akkor jogosult a hetedik osztályba járni, ha a hatodikat kijárta, akkor illetékes az adott osztályba bemenni, ha az adott iskolába beiratkozott. A tanár jogosultsága főleg végzettséget jelenthet. Az illetékessége az órarendet, hogy melyik az ő osztálya, ahova bemehet tanítani. De kell hozzá még néhány dolog, például a gyakorlatban hasznosítható tudás. Tehát nem olyan tudás, hogy levizsgáztam belőle, hanem amit működtetni tudok, és kell az ezt működtető motivációs háttér is. Tehát értenem kell hozzá és akarnom is kell az eredményt. 

Akkor tudok megfelelően biztonságosan autót vezetni, ha tudom, hogy hogy kell csinálni, meg tudom csinálni és fontosnak is tartom, hogy biztonságosan vezessem az autót. Ez összefoglalva nem egyéb, mint a tevékenység önálló elvégzése. Meg tudnom csinálni önállóan, anélkül, hogy lenne mellettem egy szakértő, aki instruál és a nélkül, hogy lenne mellettem egy ellenőr, aki figyeli, hogy jól csinálom-e.

Meg lehet-e mondani egy tanuló esetében, hogy milyen kompetenciákat akarunk mérni a tanulás befejeztével? Igen, megkísérelni mindenképpen megéri. A tanár esetében ugyanez a helyzet: megkísérelni mindenképp megéri. Ez lefedi az ő teljes tevékenységüket? Nem valószínű. Biztos van a kompetenciákon kívül is sok olyasmi, amit nyújtunk, amit elvárunk, olyan is, ami nem határozható meg olyan is, ami nem mérhető pontosan. De legalább a kompetencia alapfogalmával tisztában kéne lenni – erre tett kísérletet az előadás.

A következő alkalmak során szó lesz majd az oktatási rendszer legkényesebb kérdéseiről, az alapoktól végigjárva. Mitől teremtő egy oktatás? Mitől minőségi? Mitől XXI. századi a környezet? Milyen a pedagógusok terhelése és milyen kéne, hogy legyen? Milyen a megbecsülésük és milyen kéne, hogy legyen? Mit nevezünk szakmai szabadságnak, mire terjed ki és mire nem? Várjuk azok jelentkezését, akik szívesen beszélgetnének a fenti témákról!